"Szindbád hallgatagon fürkészte Lenke arcát. Szemét, haját, fehér nyakát lassan végignézte, és formás kis félcipõjén megpihent a tekintete, míg az asszony csöndesen a szoknyája alá húzta a lábát. Aztán a zöldköves gyûrûbe nézett Lenke, mint egy szembe, és sóhajtó, halk hangon rebegte:- Bizonyisten, nagyon boldog vagyok.Szindbád felemelkedett, és a kezét nyújtotta azasszonynak. - Már elmegy? Nem várja meg az uramat?Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta.- Hiszen én csak a maga kedvéért jöttem ide. A levelébõl, amelyet írt a születésnapomra, azt következtettem, hogy el akar mondani valamit. Nos, eljöttem, és most már tudom, hogy mi történt tíz év alatt.

Mindenesetre jobban járt, mintha esetleg hozzám jött volna feleségül. Én másképpen szeretem az életet. Egy nagy nyárfa hangjai nem mindig elégítenek ki, és az álmodozást és elmerengést is csak módjával szeretem.".